Első focis könyvem, a mára szó szerint ronggyá olvasott Felejthetetlen 90 percek még Orth Györgyöt tartotta minden idők legjobb magyar játékosának. Felnőttként kellett rájönnöm: 1964-ben még nem lehetett a „disszidens” Puskásékat értékükön kezelni. Túlpolitizált labdarúgó-közvéleményünk azóta átesett a ló másik oldalára…

A magyar futball nagy sikereit eddig hajlamosak voltunk a kommunista időszaknak tulajdonítani. Mindenekelőtt természetesen az Aranycsapat jóvoltából, de a dicső ötvenes évek mellett ott volt a hatodik évtizedekben Alberték nemzedéke is – mindezekhez képest pedig kissé megfeledkeztünk az 1945 előtti trófeákról. Volt ebben reális értékítélet is, elvégre ki versenyezhetne Puskásékkal, azaz minden idők tán legjobb csapatával? És volt benne része annak is, hogy 1945 és 1989 között a korábbi társadalmi rendszerek idején elért eredmények többé-kevésbé a háttérbe szorultak.

E hiány pótlására vállalkozik a Dénes Tamás – Szegedi Péter szerzőpáros Az 1938-as VB-ezüst …és ami mögötte van című kötetével. A könyv cseppet sem előzmények nélküli. Mind Dénes, mind Szegedi rangot vívott ki magának – előbbi sok nagyon informatív és alapos futballtörténeti munkával, utóbbi pedig két nívós futballszociológiai traktátussal, amelyek közül Az első aranykor – A magyar foci 1945-ig ráadásul a most publikált opusz által felölelt korszakot is taglalja. Van „konkurensük” is: Andreidesz Gábor történész szintén érdekes és szakszerű, de kevésbé széles merítésű 1938 – A párizsi ezüstje még 2013-ból.

Narratívájuk egyik kulcseleme: az ideológiai háttér. A sport fejlődését nagymértékben befolyásolta a politika, mindenekelőtt a különböző pártállású etatizmusok. A Horthy-rendszer, a pánszláv (ld. Szokol) nacionalizmus, az olasz fasizmus, a német nácizmus, a szovjet kommunizmus, de még a zsidó államalapításra törekvő cionizmus is a közösség és az „az új ember kovácsa” kívánt lenni, és – militarista megfontolásoktól sem mentesen – a test nevelését ugyanolyan fontosnak ítélte, mint a szellemét. A sport ezért gyakran keveredett diktátorok, szoldateszkák rossz társaságába, de ne feledjük: önálló szakmai logikájú alrendszerről van szó, amely nem vezethető le lineárisan egyetlen politikai kurzusból sem. Válasszunk ki most két „esettanulmányt”: a két párizsi finalista útját a sikerig.

Hazánkban csak a harmincas évek közepétől kezdődött meg az addig gyanús, „zsidó dolognak” tekintett futball állami megszervezése. A Nemzeti Bajnokság létrehozásának köszönhetően már nemcsak a profi, hanem a jól menő amatőr csapatok is bekapcsolódhattak a sportág vérkeringésébe. A válogatott is több figyelmet kapott. Korábban a magyar nemzeti tizenegy híres-hírhedt volt a kiszámíthatatlanságáról, mert a felkészítése, menedzselése is gyakran ad hoc jellegű volt. A gall földön megrendezett világversenyre azonban már nem az utolsó pillanatban estek be a játékosok, mint 1934-ben, és nem volt botrányos az étkezés és a szállás sem, mint az 1924-es olimpián, az „egyiptomi csapás” idején. Az eredmény sem maradt el: Magyarország – igaz, nem túl nehéz ellenfelek ellen, de biztos győzelmekkel – a döntőbe verekedte magát.

A horror VB-je is volt ez…Az olaszok a franciák ellen. Forrás: Schirner Sportfoto/DPA/PA Images

Az ellenfelet kis túlzással mi tanítottuk meg futballozni! Labdarúgásunk erejét jelzi, hogy az 1933/34-es idényben az olasz bajnokságban 18 elsőosztályú gárdából 12-nek (!!) volt magyar edzője. De más is kellett a focitörténelemben példátlan sebességű fejlődéshez, és itt is az etatizmushoz lyukadunk ki. Mussolini rendszere a labdarúgást olvasztótégelynek is használta Olaszországban, ahol akkoriban éltek lombardok, szárdok stb., de olaszok csak a nacionalisták által „elképzelt közösségben”, hogy Benedict Anderson, a híres nacionalizmus-kutató szóhasználatával éljünk. Az információs forradalom és a látványfutball előtti korszakban az állam tudott a leginkább pénzt, infrastruktúrát pumpálni a futballba, és a nemzeti dicsőséget kergető olasz diktátor nem fukarkodott egyikkel sem. Az eredmény: már 1930-ban elhódították az Európa-kupát, majd 1934-ben, odahaza VB-t nyertek!

Ők voltak a favoritok négy évvel később is, sőt, a magyarok mumusainak számítottak. Mi mindig is furcsán viszonyultunk a nálunk fegyelmezettebb, jobban védekező, hozzánk képest fizikai fölényben levő, de kevésbé technikás, szellemes, szép focit játszó csapatokhoz. Meg voltunk róla győződve, hogy mi játsszuk az igazi, játékos, a magasabb rendű futballt – aztán kikaptunk tőlük, mert ugyebár „a pengések nem rakkerek”. Így voltunk az olaszokkal is, és a párizsi végeredmény (2-4) is ezt látszott igazolni. Kérdés: miért fogadta a hazatérő magyar csapat kapitányát (nem a csapatot!) füttykoncert a Keletiben? Nos, azért, mert a kezdőcsapatból három sztárt meglepetésre és érthetetlenül kihagyott: Toldit, Turayt és Korányit.

A könyv egyik fő erőssége annak szakszerű és tárgyszerű vizsgálata: milyen verziók, találgatások láttak napvilágot ezzel kapcsolatban, és ezeknek mi a valóságértéke. Ez azért is lényeges, mert elterjedt – és az egykori magyar csapattagok közül is többek által megerősített – változat szerint a vereség oka politikai hátterű edzőbunda volt! Közelebbről: Dietz Károly kapitány azért hagyta ki az egyik erősségünket, Toldi Gézát, mert az olaszok rettegtek tőle (főleg erőszakos, időnként durva játékától), és megkérték a magyar vezetést: ne játszassa. Stábunk pedig politikai pressziónak engedelmeskedve – mondván: az olaszok a barátaink, támogatják Trianon revízióját – belement ebbe.

Dénes Tamás és Szegedi Péter nagyon helyesen annak tekinti mindezt, ami: oral historynak, és nem kész ténynek, amiről – bundáról lévén szó – nincsenek dokumentumok. Mindazonáltal alaposan kivesézik a különböző kortársak idevágó visszaemlékezéseit. Nos, Korányi szerint ő azért maradt ki, mert – szintén világklasszis – hátvédtársával, Bíróval korábban csúnyán összeszólalkozott, míg a kortárs kiváló szakíró, Feleki László 1988-ban Turay kimaradását annak tulajdonította, hogy „Suttyó” felháborodott barátja, Toldi kihagyásán, és ezért sérültet jelentett (292. old.). Feleki szerint ugyanakkor Dietz tényleg többre tartotta a törékeny, de labdaügyes Vinczét – végül ő játszott a fináléban -, mint a szerinte darabos Toldit (288. old.). Balogh II szerint ugyanakkor itt a politika szólt közbe – igaz, e nyilatkozat 1966-ban, a Labdarúgásban jelent meg, és inkább az akkori rezsim szája íze szerint való. A leginkább vitatott mozzanat az, hogy olasz és magyar futballkorifeusok valóban tárgyaltak a mérkőzést megelőzően. Kérdés, hogy csak arról, mikor legyen az esetleges megismételt döntő, vagy másról is…A könyv józanul megjegyzi azt is, hogy az otthoni felzúdulást nagyban motiválhatta az is, hogy mindhárom, a döntőben mellőzött futballista a legnépszerűbb magyar csapat, a Ferencváros játékosa volt.

Dénes és Szegedi kiegyensúlyozott, higgadt analízise rá is fér szegény Dietzre, az egykori, zengzetes hangzású Seemann, Fitt, Dietz, Spitz, Pick támadósor (ugye, mennyit köszönhetünk az idegen hangzású nevűeknek?) tagjára. Dietzet ugyanis egyik rendszer sem ölelte a keblére. Jogi doktorként és Budapest rendőrfőkapitányaként az őszirózsás forradalom után letartóztatta Kun Bélát, amiért a kommünben lecsukták, majd a Horthy-korszakban egy fegyelmi után elbocsátották a rendőrségtől, mert kifogásolták, hogy március 21-én ellenállás nélkül adta át hivatalát a tanácshatalomnak…1944-ben, a németek bevonulása után embereket igyekezett menteni, majd a nyilasok az 1918 októberi forradalom alatt játszott szerepe miatt Sopronkőhidára hurcolták, később pedig Dachauba deportálták. Végezetül a Rákosi-rendszerben kitelepítették…Íme, egy apolitikus, korrekt demokrata sorsa a XX. századi Magyarországon.

Itt még reménykedhettünk: Titkos bombájával 1-1! Forrás: Pinterest

A világbajnokság mellett megismerkedhetünk a korabeli nemzetközi labdarúgóélet számos színfoltjával is – ezek az informatív részletek a könyv erényei közé tartoznak. Közülük is kiemelkedik a rejtély megfejtése: hogyan alakulhatott ki a világtól paranoid módon elzárkózó Szovjetunióban annyira nívós labdarúgás, hogy a Dinamo Moszkva 1945-ben Angliában szenzációt keltően sikeres portyát bonyolíthatott le? A válasz: úgy, hogy az oroszok időnként túráztak  Svédországban, Norvégiában, Észtországban, Németországban, Törökországban, és rengeteget tanultak a spanyol polgárháború alatt külföldön, így a SZU-ban is túrázó, nagyon erős baszk válogatottól. (A baszkok voltak Mexikó tanítómesterei is.)

A könyv ékességei közé tartozik a rengeteg kitűnő fotó – nekem főleg A magyar csapat Cavalcadja című sorozat tetszik – és az alapos játékos-életrajzok is. Vannak ugyanakkor hiányosságok is: időnként korábbi szövegrészekhez képest ismétlődések vannak, mert több játékosról képaláírásokban is olvashatunk rövidebb, a végén pedig hosszabb portrét, az Anschlusst pedig érthetetlen módon és következetesen kisbetűvel írják. Az 1938-as VB-ezüst ezzel együtt is valóságos ínyencfalat, elolvasása kiegyensúlyozottabbá teszi futballhistóriai ismereteinket, és segít a helyére tenni azt az időszakot, amelyben az Aranycsapat tagjai is megkezdték pályájukat.

Balog Iván

Hírdetés